A ceruzagyártás rövid története

Ma már lehet fa, fém vagy épp műanyag, de a lényeget tekintve most is ugyanaz, mint százötven éve. A ceruzagyártás azon ritka iparágak közé tartozik, ahol máig működnek az első gyárak, mint például a németországi Faber Castell vagy a bécsi alapítású, de már régóta csehországi Koh-I-Noor. De a ceruzagyártás kapcsán még egy olyan elektronikai márka nevét is felbukkan, amire talán senki sem számítana.

Manapság a legtermészetesebb dolog, hogy ceruzát használunk. A gyerekek színes ceruzákkal rajzolják le az első kis firkákat, pálcikaembereket, állatokat, később pedig az elsős gyerekek grafittal írják le az első betűiket. Kutatások igazolják, hogy a kézírás olyan területekre is hatással van, amiről korábban sosem gondoltuk, ezért manapság talán még a legelvetemültebb számítógéppártiak sem vitatják, hogy a folyóírás megtanulását finoman szólva nem érdemes megspórolni – sőt, korábban úgy fogalmaztunk, hogy a kézírás művészet, ami örökké velünk lesz.

De mindezt a tudást el is kell sajátítani, és ez kinek könnyebben, kinek nehezebben megy. A tanulási szakaszban erre a legjobb eszköz a ceruza. A kicsik még könnyen tévesztenek, de a grafit szerencsére könnyen radírozható és könnyen beszerezhető, így nem csoda, hogy máig ez a legjobb eszköz az írástanulásra – és ezen a tabletek és a különböző okoseszközök sem változtattak. Olcsó, mindig magunkkal tudjuk vinni, sosem merül le, csak néha ki kell hegyezni.

Amint biztossá válik az írástudás, a gyerekek tollra váltanak. Eleinte színes, olcsó, eldobható tollakra, majd sokan a gimnáziumban, legkésőbb az érettségi alkalmával belépnek a komoly tollak világába, hiszen egy tartós anyagból készült, elegáns toll jól jelzi, hogy komoly emberrel van dolgunk. Így juthatunk el az első ceruzával írt betűktől a csúcskategóriás töltőtollak világáig, amilyen az Etelburg is. A kézzel jegyzetelés nemcsak az agyunkat trenírozza, hanem még arra is hatással van, hogy mennyire hatékonyan tanulunk – de ez már egy másik történet.

De mióta van velünk ceruza? És hogy vált egyeduralkodóvá az írástanulásban? Az alábbiakban ezt mutatjuk be röviden.

Út az első ceruzáig

A grafitceruza két fontosabb előzmény után született meg. Maga a cerussa latin szó, jelentése pedig ólomfehér, utalva a ceruza ősének tekinthető ólomvesszőre. Ezt később ónvesszővel helyettesítették, amit – mivel lágy, könnyen hajló anyagról van szó – fatokkal vettek körül.

Ebből származik az író-ón, vagyis az írón szavunk.

Magát a grafitot már a Krisztus előtti 4. században használták vázák díszítésére. Később, valamikor a 16. század folyamán az angliai Cumbriában, azon belül is Borrowdale egyházközségben megfigyelték, hogy Seathwaite falucskában a helyiek grafitot használnak a juhok jelölésére.

I. Erzsébet uralkodása alatt (1558–1603) ugyanezt a Borrowdale-grafitot tűzálló anyagként használták ágyúgolyók öntőformáinak bélelésére, ami kerekebb, simább golyókat eredményezett, amelyeket messzebbre lehetett kilőni, hozzájárulva az angol haditengerészet sikereihez. Ez a grafitlelőhely rendkívül tiszta és puha volt, és könnyen rudakká lehetett vágni. Katonai jelentősége miatt ezt az egyedülálló bányát és termelését a királyság szigorúan ellenőrizte.

Az első grafitceruzáktól a 3B-ig

Az első ceruzát Kaspar Fabernek köszönhetjük, aki 1761-ben, a bajorországi Stein városkában megkezdte a gyártást. Ő egy egyszerű német asztalos volt, aki kikísérletezte azt a ceruzaformát, amit tulajdonképpen máig használunk. Stein még ma is csak alig 15 ezer fős település, viszont nagyon közel fekszik Nürnberghez, ami ekkoriban még rendkívül fontos kereskedővárosnak számított.

A Faber-Castell család - képforrás: Faber-Castell

Az alapító neve pedig nem véletlenül lehet ismerős, a Faber Castell márka máig létezik. Kaspar együtt dolgozott feleségével, Mariával és fiával, Anton Wilhelmmel, földeket vásárolt a település határában, és a kis asztalosműhelyéből néhány év alatt modern manufaktúrát alakított ki. Talán még ő sem gondolta, hogy ezzel nemcsak a fiának ad munkát, hiszen több mint 250 éve a család vezeti a gyárat, egészen pontosan a kilencedik generáció.

Stein városa Németországban - képforrás: Faber-Castell

De visszatérve a 18. század végére, egy francia kutató, Nicolas Conté továbbfejlesztette a ceruzagyártás folyamatát, egy másik máig létező híres ceruzagyár, az 1790 óta létező Koh-I-Noor alapítója, a bécsi Joseph Hardtmuth udvari építőmester pedig különböző keménységű ceruzákat kezdett készíteni. Ehhez fontos megértenünk, hogyan készül a ceruzabél. Először is ehhez a grafitot feldarabolják úgy, hogy a kristályos szerkezete ne sérüljön. Ezután tisztított finom agyagot és vizet kevernek hozzá, majd szárítás után viaszkeverékkel és zsiradékkal itatják át.

Franz Hardtmuth, a gyáralapító egyik családtagja rájött, hogy a hozzáadott agyag mennyiségétől függ a ceruza hegyének keménysége. A keménységi fokozatokat (a legkeményebb H-től a legpuhább B-ig) így végső soron nekik köszönhetjük. A gyár a forradalom évében, 1848-ban átköltözött a bohémiai České Budějovicébe, ahol a mai napig működik. (Ma már persze több gyáruk is létezik, a szintén cseh Městec Králové, Broumov és Milevsko városokban.)

Az említett keménységi skálán a „H” betű a család nevére, a Hardtmuth névre utal, a „B” České Budějovicére, az „F” pedig Franzra.

Hardtmuth egyébként nemcsak a keménysági skáláról híres, de ő javasolta például először azt is, hogy a ceruza testét, a fát ne feketére, hanem sárgára fessék.

Faber-Castell ceruza, az első "B"-k közül - képforrás: Faber-Castell

A ceruzagyártás első nagy korszaka ezzel lezárult. A következő részben eljutunk a színesekig és részletesebben is írunk a mechanikus ceruzákról és a 2 milliméteres hegyekig, amelyet sokan – így az Etelburg is – a ceruzagyártás jövőjének tartanak.