Hogyan terjedt el az írás Európában?

Sokszor talán bele sem gondolunk, milyen hosszú út vezetett oda, hogy írunk, és hogy pontosan hogyan írunk. Ma szinte természetes, hogy a kontinens nagyobb részén ezt latin betűkkel tesszük, de az egységes íráshasználat közel sem volt magától értetődő, még néhány száz évvel ezelőtt sem.

Ma már természetes, hogy amikor iskolába megyünk, írni tanulunk. Ahogy az írást ma oktatják, mi pedig megtanuljuk első betűinket formálni, abban évszázadok tapasztalata sűrűsödik. De hogyan tanultak néhány száz évvel ezelőtt, a középkori Európában? Miért éppen a középkori Európában alakult ki egységes folyóírás? Milyen hatása volt az egyetemeknek? Hogyan lettek egységesek a szokásaink, például ahogy datálunk vagy aláírunk egy levelet? Csak néhány kérdés azok közül, amelyekre választ kaphatunk Hajnal István Írásoktatás a középkori egyetemeken című művében.

Hajnal István nemcsak generációjának, de a valaha volt magyar történészek egyik legnagyobbja volt. De hiába volt elmélyült, eredeti gondolatokkal rendelkező, és páratlanul író szakember, 1949-ben több sorstársával együtt kizárták az akadémiáról, és 1956 júniusában, mindössze 63 évesen meghalt. Fájóan korán lezárt életművében ez a könyv jelenti a csúcsot. Az Írásoktatás a középkori egyetemeken magyarul íródott, de eredetileg francia nyelven jelent meg, halála előtt két évvel.

A szerző első számú tézise, hogy fennmaradt oklevelek vizsgálata alapján a kora középkorban már egységes íráshasználatról beszélhetünk, a centrum és a periféria között alig van különbség az írásformák használatában. A másik állítása, hogy mindez az oktatás Párizs-központúságának köszönhető, amit a legfontosabb forráscsoport, vagyis oklevelek vizsgálatával igazol. De lássuk röviden, mivel támasztja alá téziseit!

Mindehhez tudnunk kell, hogy a régi civilizációkban, így az antikvitásban is kialakult többféle folyóírás, de a különbség az, hogy Európában jobban elterjedt. Egységes írásoktatásról a középkori Európában mégsem beszélhettünk, az az írás, amit iskolarendszerünknek köszönhetően tanulunk, akkoriban nem volt általános. Ráadásul a nyelv sem volt az, még a francia vagy épp az olasz nyelvtan sem alakult ki, a fonémák formálása bizonytalan volt, így aztán írás sem volt alkalmas.

Mégis volt megoldás, mivel „könnyebb volt a latin szókészlet és nyelvtan tanulásán keresztül szert tenni az írás köznapi és pontos használatára; a latin meghatározott, kikristályosodott szókinccsel és nyelvtannal rendelkezett, amelyet egy hatalmas és nagyon régi irodalmi anyag támogatott. Így tehát a latin nyelvhez való ragaszkodás nem csupán egy hagyományos kényszer, hanem a józan ész követelménye is” – állítja Hajnal.

Az írásoktatás színterei ekkoriban a rétoriskolák, a zsoltáriskolák, a kórusiskolák, a káptalani iskolák, az apátsági iskolák, a kollégiumok, a klerikusi iskolák és mindenekelőtt az egyetemek voltak. Az egyetemek ekkoriban erősen különböztek még a mai értelemben vett felsőoktatási intézményektől, amelynek feladata olyan tudományok oktatása, amire más iskolák nem készítenek föl. Ez akkoriban másképp volt, az egyetem a magiszterek irányítása alatt fokozatos tanítást kínált. „Innen eredt az íráshasználatot átlagos szinten elsajátító oktatás, amely az egyetemek egyik nagy vonzerejét jelentette.”

Az egyetemeken nem létezett a mai értelemben vett felvételi követelmény, a hallgatók sokáig életkori megkötés nélkül beiratkozhattak. A párizsi egyetem például még az újkorban sem követelt a hallgatóktól előzetes képzést, bárki szabadon bejuthatott. A források szerint akár írástudatlanok is, így az ő elsődleges feladatik közé tartozott, hogy elsajátítsák a tintával írás készségét. A Sorbonne-on – mely körül időközben igazi tudományos negyed fejlődött a francia fővárosban – azoknak a hallgatóknak, akik bizonyos fokra eljutottak a tanulmányaikban, kötelességük volt a tanítás, és csak a 16. században tűnnek föl azok a tanárok, akik már fizetést is kaptak munkájukért.

A diákok egyben a későbbi oklevelek fogalmazói is voltak. Ennek jelentősége azért nagy, mert ők Európa távoli részeiről érkeztek, hogy egyetemi képzésben részesüljenek, és amikor visszatértek hazájukba, ők maguk is tanítani kezdtek. Hajnal hatalmas mennyiségű forrásanyag vizsgálata alapján azt állítja, hogy az oklevelek grafikai képe alapján Franciaország lehet az a bölcső, amelynek a legnagyobb hatása volt. Azon belül is a párizsi egyetem az a szellemi központ, amelynek hatása a kontinens legtávolabbi részeire is kisugárzik, részben az ottani rendszert követő további egyetemek révén.

Az egyetemi képzésről talán még tudni érdemes, hogy a kéziratos tankönyvek a nyomtatás korszaka előtt drágák, ezért meglehetősen ritkák voltak, ezért a legegyszerűbben úgy lehetett hozzájutni, ha a tanár lediktálta a szöveget, amivel egyébként jövedelemhez is jutott. A diákoknak nem is feltétlenül a tanuláshoz volt ezekre szükségük, hanem a későbbi pályájukhoz, illetve ahhoz, hogy később maguk is átadhassák tudásukat.

A könyv egyik nagy ereje, hogy az írás- és oktatástörténet mellett nem feledkezik meg a technikatörténetről sem. Hajnal jól látja, hogy írástechnikáról nem lehet a tollmetszésre és tinta-kémiára vonatkozó tudások nélkül beszélni, a tanuláshoz viasztáblára, a tartós jelrögzítéshez pergamenre van szükség. Azt vallja, hogy a legegyszerűbbnek tűnő, „holt” eszközben, akár egy vasszögben vagy tollhegyben is ott a benne sűrűsödő tapasztalat, nemzedékek lassú innovációja.

Egy olyan korszak volt ez, amikor „kora reggel, amikor még sötét van, a diákok órára sietnek gyertyával a kezükben, könyvvel a hónuk alatt, tintával az övükben.” De milyen tinta volt az övükön? A régi egyiptomiak koromból és szurokból, a rómaiak a Földközi-tenger tintahalának mirigyváladékából készítettek barnásfekete szépiafolyadékot. A szerzetesek azonban Kínából és Indiából szállított tust használtak, melynek egészen a 11. századig nem volt európai alternatívája. Ekkor fedezték fel, hogy a gubacsdarazsak által megszúrt tölgyfaleveleken kisebb-nagyobb gömbök fejlődnek, melyeknek különösen magas a csersavtartalma.

A gubacsot porrá törve kinyerték az értékes anyagot, amely később a vasas-csersavas tinta alapanyaga lett. A tinta később évszázadokon át tökéletesedett, számos technikai problémát, gyártási bizonytalanságot kellett leküzdeni a későbbi feltalálóknak – ezzel egy másik bejegyzésünkben részletesen is foglalkozunk.

Mi, az Etelburgnál is ebben a szellemben dolgozunk, és fejlesztjük folyamatosan termékeinket. Hiszünk benne, hogy innovatív, moduláris felépítésű tollainkat, gyorsan száradó, egyedi színű tintáinkat generációk használják majd, ezzel segítjük megőrizni a kézírást, általa pedig az európai és az egyetemes emberi kultúrát.

Források:

Finály István: Tus, tinta, ceruza. Természettudomány III. évfolyam 9-10. szám, 1948. szeptember-október. A Magyar Természettudományi Társulat közlönye.

Hajnal István: Írásoktatás a középkori egyetemeken. Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. A fordítás alapjául szolgáló mű István Hajnal: L'enseignement de l'écriture aux universités médiévales. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959. (Első kiadás: 1954.)

magyar