A szó elszáll, az írás megmarad – a tinta titkos története

Manapság a világ legtermészetesebb dolga, hogy a tollainkban vagy nyomtatóinkban tintát használunk. A látszólag egyszerű „eszköz” azonban komoly fejlődésen ment át az elmúlt négy-ötezer évben. De nemcsak a tinta múltja izgalmas, hanem a jövője is.

Bár több ősi kultúrában használtak íróeszközöket és az írás rögzítésére szolgáló folyadékot, a mai tinta elődjének a kínai tust tekinthetjük. Régi leírások szerint már ötezer évvel ezelőtt fenyőfaszurokból és szezámolajból képesek voltak lámpaolajat készíteni. Az alkotórészeket ezután marhabőrből kivont enyvvel főzték össze, majd kámforral és más anyagokkal illatosították. Végül famintába sajtolták, ahol rudakat vagy lepényeket formáztak belőlük, majd papír vagy falevél között kiszárították.

A tust nem folyékony formában, hanem a fent leírt módon, kiszárítva árusították, és azt is tudni lehet, hogy a viszonylag összetett eljárás miatt drága dolognak számított. Az írásművészek a tust– akárcsak a festőművészek a különböző festékanyagokat – a saját kezükkel elegyítették vízzel és dörzsölték szét, amit utána felhasználtak. A szó szoros értelmében nem is írásra használták, hiszen a tust nem tollal, hanem vékony ecsettel vitték fel a felületre. Ehhez érdemes tudni azt is, hogy a tust a rajzfelület magába szívja, ezért itt nem volt szükség rögzítőanyagra.

Az ókori kultúrák mindegyikében kifejlesztettek valamilyen típusú írófolyadékot. Egyiptomban koromból és szurokból állítottak elő tintaszerű folyadékot, a Római Birodalomban pedig a Földközi-tenger tintahalának mirigyváladékából készítettek barnásfekete szépiafolyadékot.

A vasas-csersavas tinta győzelme

A középkori írástudók eleinte a kínai tust használták a kódexmásoláshoz, de a hónapokig tartó hajó-, illetve karavánút igencsak megdrágította az importot. Mindez a 11. században változott meg, amikor az írások szerint egy Theophilus nevű barát felfedezte, hogy a gubacsdarazsak által megszúrt tölgyfaleveleken kisebb-nagyobb gömbök fejlődnek, melyeknek különösen magas a csersavtartalma. A felfedezés csak az első lépés volt az európai tintakészítéshez, hiszen ezt a csersavat ki is kellett nyerni, ami hosszas technikai tökéletesítést igényelt.

Old ink with feather

Idővel rájöttek, hogy ha a gubacsot porrá törik, kinyerhetik belőle az értékes anyagot, amely később a vasas-csersavas tinta alapanyaga is lesz. A tinta később évszázadokon át tökéletesedett, számos technikai problémát, gyártási bizonytalanságot kellett leküzdeni a későbbi feltalálóknak. Az egyik alapvető probléma az volt, hogy az ekkoriban használt folyadék egyes alkotóelemei idővel szétmarták a kódexlapokat, vagyis ebben az esetben nem állt meg a mondás: „a szó elszáll, az írás megmarad.”

Mindez a hosszas fejlesztés oda vezetett, hogy az európaiak nélkülözni tudták a hosszadalmas úton érkező kínai tust, megszervezték a gyártást, és önellátásra rendezkedtek be. A 17. században Robert Boyle angol-ír kutató, a modern kémia előfutára, majd a 18. században Carl Wilhelm Scheele német-svéd kémikus és gyógyszerész fejlesztette tovább a tintakémia tudományát. Jóllehet a középkori alapokon nyugvó csersavas tintát már ekkor szinte tökélyre fejlesztették, ezzel sokáig nem voltak tisztában. A francia forradalmi kormány például több kutatónak is megbízást adott, hogy kifejlesszen egy örökké megmaradó tintát, hogy intézkedései mindig fennmaradjanak az utókor számára.

“A fáradozásnak azonban nem lett sok gyakorlati eredménye, a tinta titkai nem tárultak fel. Közel egy évszázadig rendületlenül írt egész Európa népe a középkor előírásai szerint készült, többé-kevésbé tökéletes csersavas tintával”

- írja Finály István a tinta történetét összegző, alapvető tanulmányában.

A 19. században egy drezdai tintagyáros, August Leonhardi kifejlesztette az előnyös tulajdonságokkal bíró úgynevezett alizarintintát, ami akkoriban technológiai szempontból is kifejezetten újszerű volt, feltalálója pedig a vegyi üzeme termékeiből alaposan meggazdagodott.

Innen már csak egy lépés vezetett a gubacs elhagyásához, és a 20. században a kátrányfestékek feltalálásához. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a tintagyártás nem korlátozódott többé a csersavas vas barnásfekete vagy az alizarin sötétkék színére, vagyis ezentúl a szivárvány szinte minden színében tudtak tintát gyártani.

The colorful Etelburg r.inks

A tintagyártás jövője

A fentiekben néhány bekezdés erejéig mindössze vázolni tudtuk a tinta rövid történetét, amivel egyébként egész könyveket lehetne megtölteni. De tévedés lenne azt hinni, hogy a tinta fejlődése megállt volna a 21. században. Ehhez elég csak megemlíteni, hogy napjainkban a nyomtatókban használt fekete festék előállításához kormot használnak, aminek előállítása minden, csak nem épp környezetbarát. Ezt felismerve létezik olyan startup, aki azzal kísérletezik, hogy megreformálja az iparágat, és néhány új eljárással csökkentse a szennyezést.

Hasonlóan izgalmas az a munka, ami az íróeszközökhöz használt tinta fejlesztését érinti az Etelburgnál. Ennek központi eleme az r.pro nevű, rendkívül könnyen kezelhető eszköz, ami otthon is bármilyen színt képes kikeverni kevesebb, mint egy perc alatt..

A modern formavilágú asztali eszköz egy tintakeverő egységből, öt tintatartályból, egy hét colos érintőkijelzőből és egy telefonos applikációból áll. A vezérlőpanelen megadott adatok segítségével bármilyen választott szín kikeverhető és azonnal használható az r.feather tollakban. Az öt tintatartályban a CMYK színei, valamint a színmélységért felelős átlátszó folyadék található. Egy szín kikeveréséhez mindössze 45 másodperc szükséges. De nem ez a családi vállalkozás egyetlen fejlesztése ezen a téren, maga a tinta is teljesen egyedi.

Etelburg r.pro desktop device

“A fejlesztés során összesen 54 verzión dolgoztunk, ebből az utolsó előtti lett a számunkra tökéletes tinta, a későbbi r.ink. A kísérletezés során fontos szempont volt a viszkozitás, az illékonyság, valamint az egyéb száradási, kipárolgási tényezők, pigment méret és a sűrűség is. A végeredmény egy olyan tinta lett, ahol minden tulajdonság éppen megfelelő, így jött létre a bármilyen egyedi színben kikeverhető vagy meg rendelhető vízbázisú tintánk”

- mondja Megyeri Gábor, az Etelburg alapítója és designere. Az egyedileg kifejlesztett tinta színkomponensei kiválóan keverednek egymással, ami így széles spektrumú, „élő” színek létrehozását teszi lehetővé.

Források:

Finály István: Tus, tinta, ceruza. Természettudomány III. évfolyam 9-10. szám, 1948. szeptember-október. A Magyar Természettudományi Társulat közlönye.

Hajnal István: Írásoktatás a középkori egyetemeken. Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. A fordítás alapjául szolgáló mű István Hajnal: L'enseignement de l'écriture aux universités médiévales. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959. (Első kiadás: 1954.)

Schopen, Armin: Tinten und Tuschen des arabisch islamischen Mittelalters: Documentation - Analyse - Rekonstruction. - Göttingen: Vandenhoeck und Ruprecht, 2006.

magyar